Civil vélemény a Dózsa-ház Közösségi Tér átadója kapcsán

Amikor ez a ház körüli dolgok kezdtek körvonalazódni, egy távol-keleti, ha jól tudom kínai közmondás jutott az eszembe; ami úgy szól, hogy „A szegényeknek ne halat adj, hanem hálót és tanítsd meg őket halászni…”

Mi, civilek elsősorban halat szoktunk kérni. Így kondicionáltak bennünket éveken keresztül és legyünk őszinték, el is fogadtuk, mert így volt a legkényelmesebb. Pályázattól pályázatig éltünk, ha kaptunk valamire pénzt csináltuk, ha nem, akkor vártunk.

A közelmúltban azonban két dolog is történt, ami némileg árnyalja a képet.

Egyfelől az idei év az önkéntesség éve Európában. Ezen el kell, hogy gondolkodjunk és pár dolgot át kell értékelnünk és nemcsak  azért, mert a „Zúnió” mondja és mi vagyunk a világ stréberei, hanem mert az önkéntesség és az önzetlenség az egyik legnemesebb dolog a világon.  De vajon tudunk-e önzetlenül, minden ellenszolgáltatás nélkül felsorakozzunk vélt vagy valós hasznos célok mögé és, hogy arra áldozzuk szabadidőnket? És ezt elvárhatjuk-e az emberektől? Szociológusok azt állítják, hogy az utóbbi évtizedben felértékelődött az emberek szabadideje. Ez így van. Mindenki rohan, fut a pénze után, próbál megfelelni,  boldogulni és ha végre van egy kis szabadideje, jól meggondolja, mire „költi” azt. Sajnos mi civilek ezt a világot nem tudjuk megváltoztatni, itt komolyabb erők működnek, de azért belenyugodnunk sem kéne ebbe a helyzetbe. Nekünk létérdekünk, hogy alternatívát kínáljunk, akár milyen kicsik is az esélyeink.  És fel kell rá készülnünk, hogy ez egyre nehezebb lesz. Tőlünk független erők változtatják a játékszabályokat és félő, hogy a pályaméreteket is.

A másik dolog ugyanis, ami a közelmúltban történt és ráncokat szül a civilek homlokára, az a gazdasági válság megfejelve egy kormányváltással. Távol álljon tőlem, hogy politizálgatásba kezdjek, de tény hogy a civileket életterét az elmúlt 5-10 évben meghatározó intézmények és pályázatok bedőlni látszanak.  Megmérettetünk és könnyűnek találtattunk a politikai és gazdasági döntéshozók előtt. Nem állítom, hogy az NCA, a Pankkk program  vagy a Wesselényi Közalapítvány hibátlan volt, de el kell gondolkodnunk azon, hogy lehet, hogy tollvonással felére csökkentenek alapokat, mondvacsinált indokokkal csúsznak a már odaítélt vagy éppen már elszámolt pályázatok kifizetése.  A jövőnek semmi oka, hogy megváltozzon magától. Senki sem fogja számunkra kikaparni a gesztenyét. Ezen csak mi változtathatunk és csak összefogással.

És itt már vissza is kanyarodhatunk az iménti példázathoz. Szerintem nekünk civileknek most mindennél jobban van szükségünk egy hálóra. És ez a Ház egy háló. Egy olyan jó nagy háló, amivel egyedül nagyon nehezen boldogul bárki is. Ezt többen kell, hogy húzzák. És lehetőleg egy irányba.  Nem valami mozgalmi dologra akarok célozni. Tudtommal a tervek alapján ez a Közösségi Tér egy nyitott házként fog működni. Nekünk ez elég. Ez már egy biztos pont, hogy tevékenységeink egy részének nem kell már helyet keresni, mert itt a hely. Erre lehet építeni, lehet vele tervezni és ez nagyon fontos. Nyilván bizonyos játékszabályokat be kell majd tartani, de ez által együttműködésre leszünk kényszerítve másokkal. Már akit kényszeríteni kell. Pár évvel ezelőtt több civil szervezettel és néhány non-formális csoporttal létrehoztunk egy Civil Ifjúságsegítő Kerekasztalt. Kezdetben ez a Kerekasztal erősen a gittegylet szintjén mozgott, de aztán lassan jöttek az első pályázatok, az első sikerek és a dolog elkezdett működni. Amikor a dolog lendületbe jött, többen azt kérdezték tőlem hogy ki lehet ennek a kerekasztalnak a tagja. Azt válaszoltam, hogy nagyon egyszerű; aki együtt akar és együtt tud dolgozni másokkal.  Tulajdonképpen ez a hely is erről fog szólni. A saját szuverenitásunkról és az együttműködésről.  Arról az erőről, ami az együttműködésben rejlik.

Rakk László
Életjel KKSE