Délvilág 2001. november 28.

Az énekes diák rendszerint közel áll a zongorához

Harminc év kíséret

     A fiatal zongorista karaktere a gyors játék, tehetsége és technikai tudása birtokában vitalitásával ejti bámulatba a közönséget. Harminc év elteltével a játék azonban átgondoltabbá, mélyebbé válik, a tehetség és technikai tudás mellé társul a végleges idő. A tempó lassul: Majtényi András szerint érdemed hagyni, hogy a zene vegyen levegőt.

    Zenetörténeti kuriózum a híres bécsi karmester, Böhm esete. Pályájának delén hangfelvételen rögzítette a Figaró házasságát, majd évtizedek múltán, hetvenéves korában újra felvette. A szerző, a zene ugyan az volt, csak éppen a mű sikerült fél órával hosszabbra, bakelitlemezen.

     A legtisztább hangzás élményét nyújtó CD-k korában a zenetanári jubileumát ünneplő Majtényi András szerint a legtöbb, amit a tömegkommunikáció emberi fogyasztásra alkalmatlan termékeivel szemben a pedagógus megtehet: ízlésfejlesztő órákat tart. A szentesi gimnázium drámatagozatos diákjai ezért megkapják azt, amit ő értékesnek ítél. Úgy véli a dráma egy nagy kaland az életben, amelyet érdemes beteljesíteni. Nagyon-nagyon ritkán érzi azt, hogy ez munka volna, sokkal szórakoztatóbb annál, hiszen zenélni jó.

     Ezen a tagozaton a meghirdetett képzés evidens módon feltételez egyféle hozzáállást a tanuláshoz. Nem könnyelműségről van szó, hanem nyitottságról, odafigyelésről és persze tehetségről. A környezet egyre kevésbé nézi rossz szemmel a fiatalokat, s egyre inkább érteni véli a nyelvet, melyet használnak. Ez viszont is igaz. Így türemkedik be a dél-alföldi kisváros zenetanárának mondanivalójába a valós gondolat: „Ritkán, de széllel szemben szolmizálok”

     Annak a nőnek, akinek legalább egyszer kezet csókolt a tanár úr, a gesztustól egész biztosan nosztalgikus érzései támadtak. A régi időkről. Elmúltról, valami furcsa, kellemes, arisztokratikus világról. Így is van, Majtényi András első zenetanára báró Blankenstein János volt, őt is így nevelték Hiedelem – tudjuk, nem teljesem az - , hogy a komolyzenével együtt jár bizonyos kékvérűség. Hogy a muzsikus (és nem rockzenész) egy különös, egy különös, misztikus alak, akit folyton pátosz vesz körül. Az effajta illúzió percek alatt összeomlik, ha gyakorláson érjük a mestert. Mert gyakorolni állítólag minden valamirevaló zenész rettenetesen utál, és ezt ki is fejezi. Sőt vendégségben kimondottan kellemetlen, ha valaki a társaságból odamegy a civilként érkezett zongoristához és megkéri, játsszon egyet. Mondjuk Vivaldit vagy Bachot. Majtényi szerint ez pontosan olyan, mintha ugyanabból a társaságból egy sebészt kérnek meg arra, hogy részesítse a gyógyítás látványában az egybegyűlteket.

     A komolyzene mellett – melyben a főiskolán nagy mestere Bódás Péter volt – a legélvezetesebb kirándulás számára a dzsessz. Rajongás tárgya: Nem tud elég jól dzsesszt játszani (ezt ő mondta). több volna az ujjaiban, meg a dzsesszben. Ezt a zenét műveli amikor csak lehet, és ezért örült, hogy a legutóbbi szentesi hangversenyén Náray Erikával és Erdei Anikóval együtt léphettek ebben a műfajban színpadra. Ezek a lányok is úgy kezdték, mint a mai diákok, közel álltak a zongorához. Hiába mondta a tanár úr, menj ki fiam a színpadra, lássanak is a nézők, ne csak halljanak. Az ifjú énekesek a zongorára tett kezük és félrepillantó tekintetük voltát köldökzsinórként használták. Vagyis a tanár úr irányít és igazít ma is. A gimnázium falára színházi plakátként kifüggesztett tabló utolsó sorában ez áll: zongorán kísért Majtény András.

Blahó Gabriella