Oktondi 2001. december 14.

"Egy konyaknál többet soha nem szabadott meginnom !!”

     Majtényi András a HMG ének-zene tanára, az énekkar vezetője, az ország elismert zongoristája. Harminc éve tanítja a zene szeretetére a diákokat. De ki is ő vajon?
Vele beszélgettünk...

     Gál Roland: Mesélne a gyermekkoráról, zenei pályájának kezdetéről?
     Majtényi András: Az egész úgy kezdődött, hogy mi egy nagy családi házban laktunk itt Szentesen. A nővérem, aki 8 évvel, és a bátyám, aki 4 évvel idősebb nálam, zongorázni tanultak. Akkor még nem volt szervezett zeneoktatás, így oda járt ki a lakásunkra egy idősebb néni, aki zongorát tanított, és hát én mint kisgyerek ezt láttam, s végül kedvet kaptam hozzá. Aztán beírattak a szüleim a zeneiskolába, és ott a sors nagyon kegyes volt hozzám, ugyanis egy kiváló és végtelenül nagy tudású zongoratanár tanított egészen sokáig, akire a mai napig szeretettel és tisztelet emlékszem.

     G.R: Mesélne egy felejthetetlen történetet bárzongorista korszakából!
     M.A.: Tulajdonképpen a bárzongorázás nekem csak egy kirándulás volt. Fiatal főiskolás, illetve kezdő tanár koromban nyári keresetkiegészítésként  jártam bárokba zongorázni, s meg    kell mondjam, nagyon jól fizettek. Emlékszem, a 60-as évek végén egy nyáron két vagy három hétig helyettesítettem egy bárzongoristát, és azért a munkáért kaptam annyi pénzt, hogy utána egy hétig az akkori Jugoszláviában, Rijekában módon tudtam nyaralni. És még milyen sztorit meséljek? Hát... nehéz munka volt, mert főleg éjfél után nagyon sok részeg ember különféle kívánságait kellett teljesítenem, és nagyon észnél kellett lennem. Egy konyaknál többet soha nem szabadott meginnom. Általánosan elfogad szisztéma volt az úgynevezett kamuzás, amikor ha nekem a vendég italt küldött (ami 8-10 esetben előfordult egy éjjel), akkor a pincérlány konyak helyett teát hozott. Persze én jóízűen megittam, utána nagyokat krákogtam, "hű, de jó erős volt"- mondtam, de muszáj volt ezt tennem. Záráskor a pincérlánnyal elszámoltunk, megfeleztük az árát, és így mindenki jól járt.

     G.R: Milyen kapcsolat fűzte, és most milyen  kapcsolat fűzi a zongorához?
     M.A.: Nem tudom az életem zongora nélkül elképzelni. Több mint negyven éve naponta ülök a zongoránál, és hogyha valami okból egy-két hétig nem vagyok a hangszer közelében, akkor kez­dem magam rosszul érezni.

     G.R: Ki a kedvenc zeneszerzője?
     M.A.: Nem tudok választani. Talán leginkább Mozart zenéje tud elvarázsolni, de sok kedvencem van. Bachot is nagyon szeretem, Bartókot és Lisztet, Schumannt is, de még sorolhatnám. Hangulatomtól is függ.

     G.R: Emlékszik arra az időre, amikor a HMG-be került?
     M.A.: Hogyne. Én nagyon nagy szeretettel jöttem ide 1978-ban, immáron 23 éve. Akkor indult a drámai tagozat. A diákok a tanárokkal közösen alakították ki a tagozat arculatát, ami alapjaiban és színvonalát tekintve talán nem változott az évek alatt.

     G.R: Mire legbüszkébb az eddigi életéből?
     M.A.: Mire vagyok a legbüszkébb? Ha lehet azt mondani, erre a novemberi hangversenyre, a szeretetre, ami körülölelt. Büszke vagyok arra, hogy kitaláltam 1993-ban a Derzsi Kovács Jenő országos népdaléneklési versenyt, ami sajnos a negyedik alkalomra nem tudott tovább működni. Rengeteg munkám volt benne, és az első három nagyon jó és színvonalas volt. Kicsit személyes, hogy nagyon büszke vagyok a lányaimra: a nagyobbikra azért, mert ha minden igaz, akkor muzsikus lesz, a kisebbikre is büszke vagyok, s hogy belőle mi lesz, azt még nem tudjuk, de hát még csak kilencéves.

     G.R: Milyen üzenetet írna egy papírra, amit a  jövő évezred emberének szívesen eljuttatna?
     M.A.: Nehéz kérdés, s talán kicsit közhelynek is hangzik, de őrizzük és műveljük a zenét, hiszen ebben a megbolydult és őrült világban, amelyben élünk, mindig is nyugalmat és békét fog árasztani felénk.

     G.R: És végül mit üzen a gimi diákjainak?
     M.A.: Mit üzenek nekik? Talán azt, hogy szeressék a zenét, és minél többször látogassák meg  az 56-os termet. Én ott mindenkit szívesen látok.