Pihenõ kaszások
Cséplés az 1930-as években (1)
Cséplés az 1930-as években (2)
Az Élelmiszer-kiviteli Rt. baromfifeldolgozó üzeme (1)
Az Élelmiszer-kiviteli Rt. baromfifeldolgozó üzeme (2)
Csizmadiák munka közben
A Zsoldos Rt. gõzmalma
Az új vasúti pályaudvar (1929)
Szentes fõtere a két világháború között (1)
Szentes fõtere a két világháború között (2)
2.7:A város gazdasági élete a két világháború között
Szentes két világháború közötti gazdasági életét annak minden területére kiható ellentmondás jellemezte. Földrajzi, éghajlati viszonyaiból adódóan a város gazdasági életét a mezõgazdaság határozta meg. A lakosság több mint 50 %-a ebbõl az ágazatból élt, saját földtulajdonnal azonban alig több, mint 50 %-uk rendelkezett, kevesebb, mint a környezõ alföldi városokban. A város határában, annak ellenére, hogy a földterület közel egyharmadát a 100 kat. h.-on felüli tulajdonosok (az összes birtokos 1,7 %-a) birtokolták, a földnélküli agrárnépességet jelentõs arányban foglalkoztatni képes nagybirtok nem alakult ki.
A birtokkategóriák között 1920 és 1935 között igen kedvezõtlen változás történt, a tõkeszegény, a válság kibontakozásával életképtelenné váló törpebirtokok (5 kat. h. alatt) száma megduplázódott, arányuk 60 százalékra nõtt. További kedvezõtlen változásként kell értékelnünk, hogy az elszegényedés és a birtokaprózódás révén az 5-100 kat. h. közötti birtokok aránya is csökkent, kb. kétharmadára. A birtokok területének 16%-át kitevõ 20-50 kat. h.-as, idegen munkaerõt nem, vagy csak rövid idõszakokra foglalkoztató családi gazdaságok zömén a kevésbé produktív, jelentõs tõkebefektetést nem igénylõ, hagyományos szántóföldi mûvelés folyt. Igencsak elterjedt volt a földek haszonbérben történõ mûveltetése, mely utóbbi az összes földterület kb. 35 %-át érintette. A kialakított gazdaságok száma, aránya alig tért el a birtokokétól.
A korszakra jellemzõ termelési szerkezet lényegében 1928-ra alakult ki, és ebben jelentõsebb változások a vizsgált idõszak végéig nem történt. A növénytermelésen belül a szántó magas, és a folyamatosan növekvõ aránya (kb. 70 %, az országos 60-nal szemben) az extenzív szemtermelõ növénytermesztés túlsúlyát jelezte az intenzív kertkultúrákkal és az állattenyésztéssel szemben. Ebbõl következik, hogy a gazdaságok jövedelmezõségét alapvetõen a gabona változó forgalmi lehetõségei szabták meg. A szentesi mezõgazdaság eredményeit egysíkú szerkezete miatt nagymértékben befolyásolták az idõjárási tényezõk. 1934-ben aszály pusztította az összes szántó 43,1 %-át, a gabonafélék kára az õszi árpa kivételével meghaladta az 50 %-ot, az 1935-ös jégverés, tönkretette a kalászosok 75 %-át. Az ismétlõdõ elemi csapások következtében az 1928-cal kezdõdõ általános gazdasági válság hatásai tovább mélyültek. A válság és az elemi károk azonban nemcsak a mezõgazdasági népességet, hanem közvetve a város egész társadalmát érintették, fizetõképes kereslet hiányában az iparosok és kereskedõk forgalma visszaesett, az adók és köztartozások késedelmes és hiányos befizetései miatt a város 1935. július 1-tõl már nem tudta idõben fizetni a közalkalmazottak bérét sem.
A körültekintõ és központi támogatást élvezõ erdõtelepítési politikának köszönhetõen, melynek közvetítõje, szervezõje és irányítója a harmincas években Szentesre került Erdõhivatal volt, igen dinamikus fejlõdés következett be az erdõgazdálkodásban. Az ágazat gyors fejlõdését minõségi facsemetéket elõállító faiskolák létesítése és telepítési akciók szervezése biztosította. Az erdõterület az 1908-as 3 kat. h.-ról 1938-ra 601 kat. h.-ra növekedett.
A szentesi mezõgazdaság fejlõdése 1937-ben meggyorsult. Bár a nagy termelési költségek, s a még mindig nyitott agrárolló visszahúzó erõvel hatottak, de a birtokosok többsége gazdaságát stabilizálni tudta, adósságait fokozatosan visszafizette.
A mezõgazdasági mûvelés technikai színvonala a bemutatott kedvezõtlen viszonyok ellenére javult. A Bethlen-kormány gazdaságfejlesztõ programja idején a növénytermesztés érezhetõ konjunktúrájának hatására, a gazdáknak nyújtott fizetési kedvezményeket kihasználva közel száz motoros gazdasági gépet vásároltak a szentesi földbirtokosok. A 30-as évek közepén a szentesi mezõgazdaság gépesítettségi foka az országos átlagnál is, de alföldi viszonylatban is magasabb volt, növekedett a kizárólag bérmunkával foglalkozó géptulajdonosok aránya is.
A mezõgazdaságon belül a háború, a forradalmak, majd a román megszállás idején a legnagyobb veszteség az állattenyésztést érte, melyet még a húszas évek közepére sem tudtak a gazdák pótolni. A veszteségek pótlását, az állattenyésztés minõségi fejlesztését nagymértékben akadályozta, hogy kevés volt a megfelelõ apaállat. A sertéságazatot változatlanul a hagyományos zsírfajták jellemezték, elsõsorban a mangalica. A válságévek kivételével a szarvasmarhák száma lassan emelkedett. A 20-as évek közepéig a birtokosok fõleg a nagyobb súlyú, jobban tejelõ nyugati szarvasmarhafajtákat tenyésztették. Ekkor azonban az igénytelenebb és jobban igázható erdélyi és a magyartarka fajták létszáma megnövekedett. A szarvasmarha forgalma viszonylag egyenletes volt, a tej értékesítése viszont meg sem volt szervezve.
A város állatállománya 1939-ben 12 315 darabbal volt kevesebb, mint az I. világháború elõtt.
A II. világháború idején az állatállomány további csökkenése országos jelenség volt, de ez a folyamat Szentesen korábban kezdõdött, és arányaiban nagyobb volt, mint általában. Az állattenyésztésben teljesen háttérbe szorultak a minõségi szempontok.
Szentes gazdasági életének, ezen belül az állattenyésztésnek a tenyésztést, felvásárlást és feldolgozást is magában foglaló teljes vertikuma a baromfitenyésztésnek volt. A városban mûködött ugyanis a szabadkai Hartmann és Chonen cég közremûködésével 1921-ben Élelmiszer-kiviteli Rt.-ként alapított legnagyobb feldolgozó és forgalmazó vállalat. Melynek köszönhetõen a 20-as évek közepétõl a baromfi a búza után a város második legfontosabb exportcikkévé vált. A baromfitartás fejlesztésének legnagyobb akadálya egy keltetõ központ hiánya volt. Az 1935-ös májusi jégverés okozta keresetkiesés enyhítésére a város a baromfiágazatot kívánta felfuttatni, ezért kérvényezte keltetõ állomás felállítását, amely meglehetõsen késve, de 1937. november 1-jén megkezdte mûködését.
Szentesen az ipari népesség aránya az össznépesség 20 %-a körül volt, a város ipara a mezõgazdaság függvényében, alapvetõen ellátó és feldolgozó ágazatként mûködött. Bár a korszak kezdetén az iparcikkek ára magasabb volt a mezõgazdasági termékekénél, ez azonban önmagában, a mezõgazdasági lakosság, mint potenciális vevõkör szegénysége miatt, nagyobb ipari befektetésékhez nem biztosított kellõ alapot. A mezõgazdasági termelés helyi csúcsai, a viszonylag jobb gazdasági helyzet is csak a napi forgalom fellendülését eredményezhette, a mûhelyek megerõsödéséhez, nagyobb tõkebefektetések végrehajtásához, a munkanélküliség megszüntetéséhez nem tartott elegendõ ideig. A válság idején, 1931-ben tartósan munkanélküli volt a lakatosok 81, a bognárok 80, a kõmûvesek 68, a csizmadiák 65 %-a, de a cipészek, a férfi- és nõiszabók többsége is. A kisiparban 1936 végétõl lassú, általános javulás indult, a termelés a fogyasztási iparágakban számottevõen bõvült. Az 1938-ban induló „gyõri program” iparélénkítõ hatása elsõsorban közvetett módon, a mezõgazdasági népesség vásárlóerejének növekedésén keresztül érvényesült, jelentõsebb hadimegrendeléseket nem, vagy csak alig kapott a város iparossága. A háború idõszakában a legnagyobb problémát a lakossági fogyasztás visszaesése, a nagy adóterhek (az egyenes kereseti adónál általában 30 %-kal nagyobb új adóátalány) és az alapanyag beszerzés nehézségei jelentették.
Az ellenforradalmi korszakban Szentes üzemeinek nem volt igazán nagyipari jellegük, a tõkeszegénység és a szûk fogyasztópiac miatt elsõsorban vegyes ipartelepek alakultak: malom és fafeldolgozó üzem, illetve téglagyárak. A nagyobb vállalkozások gyakran kereskedelmi tevékenységet is folytattak, amibõl esetenként biztosabb haszonhoz juthattak, mint az iparból. A szentesi ipartelepek nagyobb arányú fejlesztése 1926-ban kezdõdött. Ekkor modernizálták a Széchenyi Rt. és a Krausz testvérek malom üzemét. A következõ évben ingyenes területátengedés révén bõvítették a Vrana-féle szövõgyárat, 1928-ban pedig a Pálffy építõanyaggyárat és a Korsós-féle menyezet és nádszövõ telepet. Az Élelmiszer-kiviteli Rt. új iparvágányt létesített. Az említetteken kívül nagyobb ipartelepnek számított még néhány jelentõsebb malom (Zsoldos Rt., Elsõ Budapesti Gõzmalom Rt., Székely, Molnár-Rátkai, Mátéffy), építõanyag és téglagyár (Szõke, Oláh, Szigeti, Szépe), asztalosáru-telep (Gellért, Szatmáry), a Polgár-cipõgyár, a Dóczi-tésztagyár, a Búzás-féle gépmûhely.
A 20-as évek végén elsõsorban a meglévõ üzemek fejlesztése folyt, új, nagyobb gyártelep nem jött létre. A város döntõen kisipari jellege így magmaradt, annál is inkább, mert a legnagyobb üzemeiben a gazdasági idény függvényében a munkáslétszám gyakran változott, a legtöbb üzemnél általában 20 fõ alatt maradt. Húsz fõnél többet foglalkoztató vállalkozás a korszak elején mindössze négy volt, (két malom, egy téglagyár, egy szálloda) összesen 252 alkalmazottal, számuk 1930-ra egy fûrészüzemmel és egy baromfifeldolgozóval hatra növekedett, alkalmazottaik száma csökkent 236 fõre. Az Élelmiszer-kiviteli Rt. 1929 telén, kereskedelmi fõidényben 150-200 munkást alkalmazott, nyáron viszont csak 30-40 állandó munkást.
Szentes kereskedelmi népessége 1920-ban az összlakosság 5,1 (1650 fõ), 1930-ban 5,4, 1941-ben 6,6 %-a volt, a növekedés azonban nem az ágazat dinamikus fejlõdését takarja. A kereskedõk zöme ugyanis tõkeszegény kisvállalkozó volt, akiket közvetlenül érintett a helyi gazdasági viszonyok legkisebb változása is, nagykereskedelmi cég kevés volt a városban, azok egy része is valamelyik iparvállalathoz kapcsolódva mûködött.
A két világháború között Szentes gazdasági életét általában kedvezõtlen pénzügyi viszonyok jellemezték: tõkeszegénység, nagy adósságterhek, megfelelõ közép- és hosszúlejáratú hitelek hiánya, a város anyagi tartalékainak gyors kimerülése. A helyi felhalmozás elégtelensége és az ugyanakkor jelentkezõ nagy tõkeigény elõsegítette az országos nagybankok tevékenységének kiterjesztését a városban.
A lakosság a pénzét a saját gazdaság vagy üzem stabilizálására fordította, illetve ingatlanvételre, nem részvények jegyzéséra, amire helyi kínálatot csak a két nagyobb bank biztosított. A helyi pénzviszonyokban csak 1936-ban következett be számottevõ javulás. A kormány kisipari és kiskereskedelmi hitelakciói mellett fellendült a mezõgazdasági kölcsönforgalom is. A bankok kihasználva a lakosság változatlanul bizonytalan jövedelmi viszonyait ingatlanok, üz1etrészek, kereskedelmi érdekeltségek megszerzésével növelték szerepüket a város gazdasági életében.
Szentes igazgatási és piacközpont funkciónak maradéktalan ellátását, de gazdasági életének fejlõdését is akadályozták a kedvezõtlen közlekedési viszonyok. A közutak rendszeres felújítása 1924-ben megkezdõdött, megyei és városi költségmegosztással 1926-ig megtörtént a mágocsi út bazalt-makadám kiépítése és elkészültek a szelevényi út földmunkái. Városi saját beruházás keretében a hajóállomáshoz vezetõ és a nagytõkei út feldomborítását sikerült megvalósítani. A további fejlesztést azonban elsöpörte a válság. A hitelfelvételi lehetõségek módosítását követõen, 1937-tõl elsõsorban a legrosszabb helyzetben lévõ keleti határrészekben került sor útépítésre (fábiánsebestyéni, mucsiháti út), elmaradt viszont a már régen tervezett zsup-szigeti és magyartés-nagytõkei utak kiépítése. A város helyközi közlekedésében az ellenforradalmi korszakban új lehetõségként jelent meg a vasút mellett az autóbuszjárat, mely a harmincas években a gazdaság minden területén jelentkezõ súlyos visszaesés meg is szûnt.
Szentes vasúti közlekedésében három helyiérdekû vasút játszott szerepet, melyeket 1919-ben kisebb háborús károk értek. A legjelentõsebb veszteséget a Szentes-Csongrád közötti vasúti híd felrobbantása jelentette. Ennek helyreállítása 1922 szeptemberére fejezõdött be. A vasúti közlekedés területén 1924-tõl számottevõ fejlõdés kezdõdött, az állomáson új rakodóvágányt fektettek le, és elkészült az 5. forgalmi sínpár. Két évvel késõbb elõbb Szolnok, majd Kiskunfélegyháza felé megkezdõdött a motoros vonatok közlekedése. Mindez nagyszabású állomásbõvítéssel járt együtt. Szentesen nagy teljesítményû modern motoros központ épült, az odavezetõ vonalak állapota azonban korszerûtlen volt, és maradt. Nagyobb arányú fejlesztéshez saját fedezettel a társaságok nem rendelkeztek, ezért a korszerûsítés egyetlen útját a három HÉV államosítása jelenthette, melyre 1931-ben sor is került. Az államosítás azonban nem váltotta be a hozzáfûzött reményeket: a pályák felújítása nem kezdõdött meg, elmaradt a Szeged-Szentes-Kiskunfélegyháza vonal elsõrangúsítása és a három város között motoros körforgalom kialakítása. Általában sikertelen maradt a város vezetésének a külterületi lakosság közlekedési viszonyainak javítását célzó lépései: az ideiglenes és feltételes megállók véglegesítése nem történt meg. A háborús viszonyok miatt elmaradt a tervezett Kecskemét-Sárbogárd vasút megépítése, ami Szentes-Kiskunfélegyháza vonalnak országos gazdasági jelentõséget biztosíthatott volna. A MÁV Szegedi Üzletigazgatósága a katonai kéréseknek eleget téve a szentesi állomásfõnökség hatáskörébõl kivonta a korábban alkalmazott személyvagonok 15, tehervagonok 30 %-át. Az 1944-es év folyamán a szövetséges légierõ berepülései okoztak jelentõsebb fennakadásokat a vasúti forgalomban.
Szentes piacközpont funkciójának ellátását és annak kiterjesztését jelentõs mértékben segíthették volna a gazdasági- és kisvasutak. A 20-as évek elején négy vonal megépítését is tervezték Derekegyháza, Szegvár, Bökény, Békésszentandrás felé. A megvalósításhoz azonban nem volt sem a társaságok, sem a város részérõl elegendõ anyagi fedezet.
A közlekedés ígéretes, új lehetõségeként, 1920 júniusában megindult a tiszai hajóforgalom, amibe a város a böldi révnél létesített hajóállomás révén kapcsolódott be. Személyhajók rendszeres kikötése Szentesnél 1926 áprilisában kezdõdött.
A tiszai forgalom kérdései 1933-ban országosan is elõtérbe kerültek. A megye négy más hasonló beruházásával együtt a szentesi hajóállomáshoz vezetõ út kiépítése is azonnal zöld utat kapott. Az új utat 1935 májusában adták át. Lehetõség nyílott a rakodóterület kibõvítésére és hamarosan egy gabonaraktár felépítésére is. Az 1937-ben elkészült bökényi duzzasztónak köszönhetõen nagymértékben javult a Körös hajózhatósága. A teherhajók Békésszentandrásig, majd újabb vízépítési munkák után egészen Gyomáig zavartalanul közlekedhettek a folyón.
A 40-es években a vízi forgalmat a katonai anyag- és csapatszállítások, késõbb pedig a háborús cselekmények nagymértékben megnehezítették.
Szentes infrastruktúrájában a hírközlés és tájékoztatás területén a Horthy-korszak elsõ évtizedében a megszállás okozta károk helyreállítása volt a legfontosabb feladat. A meginduló gazdasági fejlõdés nyomán 1927-ben már 148 telefonállomást tartottak nyilván Szentesen; a lakosság ebben az évben 167 rádiókészülékkel rendelkezett. A postahálózat bõvítésére a város két új kerületi-fiók felállításáért folyamodott. A városiasodás jeleként a külterületi postai ellátás 1928-tól lényegesen megjavult, az elöljáróság engedélyezte, hogy hetente két nap a mezõõröket is bevonják a tanyai kézbesítõi munkába.
A Horthy-korszakban a Szentesre érkezõket a belváros alföldi viszonylatban is rendezett, fejlõdõ városközpont, s néhány sarokkal odébb kövezetlen, sáros utak, elhanyagolt, fedetlen csatornák látványa fogadta. A belterületi utak, járdák felújítása 1925-tõl öltött nagyobb méreteket, 1934-ben a város 66 936 m2 burkolt útfelületébõl 44 297 m2 már megfelelõ állapotba került, a Hékédi-újtelepen és a Szeder-telepen elkészültek a még hiányzó járdák. A gazdasági élet megélénkülése nyomán 1925-tõl a gépjármûforgalom is növekedett, az utcákon 1929-ben már 20 taxi közlekedett, és a „nagy forgalom miatt” sebességüket maximum 25 km/h-ra korlátozták. A városi forgalom biztonságának fokozása érdekében 1939 nyarán 55 új közlekedési táblát állítottak fel. A jobboldali közlekedésre Szentesen 1941. július 6-án tértek át, minden különösebb fennakadás nélkül. A háborús korlátozások (üzemanyag, alkatrész) miatt azonban egyre kevesebb tulajdonos tudta rendszeresen használni a gépjármûvét, a motoros jármûforgalom megritkult, a bérautók eltûntek. A szentesiek fõ közlekedési eszköze újra a lovas kocsik, konflisok lettek.
Irodalom
Nagy Imre 1928., Csergõ Károly 1931., Barta L.- Gecsényi L.-Schneider M. 1969., Serfõzõ Lajos 1977., Takács Edit 1979. 217-244., Galántai József 1980., Labádi Lajos 1980. 129-196., Gaál Endre 1984. 7-146., Csongrád megye évszázadai 1986. III. 9-105., Balázs György 1986a., Olasz Lajos 1987., Labádi Lajos 1995a. 231-251., Romsics Ignác 1999.