Az Alföldi Újság (1919) Sima László Berezvai Mihály Török Sándor Helyi újság a Tanácsköztársaság idején Vöröskatonák (köztük szentesiek) A Szentes - Csongrád közötti Tisza-híd védelme 1919-ben A román megszállás utáni elsõ intézkedések Mozgósítás a román megszállók ellen

2.4:A proletárdiktatúra A proletárforradalom 1919. március 21-i gyõzelmét követõ napon már Szentesre is megérkeztek a Forradalmi Kormányzótanács, a Belügyi Népbiztosság, valamint az egyesült párt titkárságának a hatalmi viszonyokban bekövetkezett változásról szóló tájékoztatásai. Március 22-én a szentesi Munkástanács és az SZDP helyi vezetõsége a lapokban és a Kossuth téren tartott tömeggyûlésen jelentette be a hatalom átvételét. A központi hatalmi viszonyok megváltozása maga után vonta a helyi irányítás módosulását; az ország más településeihez hasonlóan a belügyi népbiztos felhívására a Munkástanács Szentesen március 23-án megválasztotta a helyi direktórium tagjait. Városunk új vezetõi Sima László, Berezvai Mihály és Török Sándor lettek, ugyanõk voltak április 7-ig a megyei direktórium tagjai. A szentesi Munkástanács és direktórium a proletárhatalom elsõ napjaiban a Kormányzótanács közvetlen irányítása nélkül, az egyesült párt központi vezetõsége által kibocsátott közismert „Mindenkihez!” c. programadó kiáltványban megfogalmazott elvek szerint, a helyi szükségletek figyelembevételével tevékenykedett. A Szentesrõl irányított vármegyei közigazgatás március 27-ig az addigi apparátus kezében maradt. Március 27-én a megyei igazgatás terén döntõ fordulat következett be: ekkor ült össze Szentesen a vármegyebeli községek munkástanácsainak értekezlete (Kistelek és Kiskundorozsma kivételével). A tanácskozás a vármegye ügyeinek vezetésével a szentesi direktóriumot bízta meg, mely a választásokig, április 14-ig látta el ezt a feladatot. Az 1919. április 7-én megtartott tanácsválasztás eredményeként megalakult a 72 tagú Szentes városi Munkás-, Katona- és Paraszttanács, az ennek kebelébõl választott 9 tagú Intézõbizottság és az utóbbiból választott 3 tagú direktórium (tagjai ugyanazok maradtak). A megválasztottak zöme fizikai munkás volt (24 földmunkás, 25 kisipari munkás, 5 nagyüzemi munkás), de szép számmal kerültek be az új testületekbe értelmiségiek (9 tisztviselõ, 3 tanár és tanító). A megválasztott tanács tagjainak társadalmi összetétele tehát csak részben fejezte ki a város társadalmi összetételét, teljes mértékben hiányoztak a kisgazdák képviselõi. Az új hatalmi szervek megalakulásával a korábbi hagyományos helyi önkormányzati igazgatás véglegesen megszûnt. Hasonlóan radikális átalakulásra került sor az államélet egyéb területein is. A régi bírósági szervezet mûködését lényegében felfüggesztették, az igazságszolgáltatás új szervei a forradalmi törvényszékek lettek. A helyi Munkástanács javaslata alapján az igazságügyi népbiztos (miniszter) 1919. március 31-én kelt táviratában a Szentesi Forradalmi Törvényszék elnökévé Mikecz Jánost (földmunkás), tagjaivá Ádám Takács Istvánt (földmunkás), Bajczer Imrét (földmunkás), Gombási Istvánt (téglagyári munkás) és Czillih Pétert (fodrász), vádbiztosává Gyõri Józsefet (joghallgató), jegyzõkönyvvezetõjévé pedig dr. Erdélyi Henriket (jogász) nevezte ki. A kinevezések alapján került sor április 2-án a törvényszék megalakítására. A törvényszék kb. 10 ügyben hozott ítéletet szeszes ital fogyasztása és árdrágítás miatt. Szabadságvesztést nem szabott ki, csupán pénzbüntetést, ami 100-3000 korona közt változott. Polgári peres ügyekben a direktórium intézkedett, határozataiban mindig szem elõtt tartva a munkások jogos érdekeit. Ugyancsak új alapon folyt a munkaügyi bíráskodás. A munkaügyi bíróság a Tanácskormány rendelete alapján két munkavállaló ülnökbõl és az elnöki tisztet betöltõ bíróból állt. Ez a bíróság is elsõsorban a munkások érdekeit védte, a munkáskövetelés érvényesítése során nemegyszer megtörtént, hogy az ülnökök leszavazták a vezetõ bírót. A belsõ rend fenntartására a Belügyi Népbiztosság március 26-i rendelete értelmében a meglévõ karhatalmi alakulatokat új, a szervezett munkásokból toborzott Vörös Õrség helyi alakulatai váltották fel. Természetes, hogy a Szentesen 38 napig tartó munkáshatalom nem pótolhatta évtizedek mulasztásait, és nem szüntethette meg a háború okozta nélkülözéseket sem. De hatalmas erõfeszítéseket tett a bajok orvoslására. A legtragikusabb a közellátás helyzete volt. A jegyrendszert az antant gazdasági blokádja miatt sem, de az ország gazdaságának a háború utáni általános válsága miatt sem lehetett megszüntetni. Segíteni kellett a fõváros élelmiszerellátásában is. A direktórium legalább az 1919. évi termést biztosítani akarta. Elrendelte a földek megmûvelését, ellenõrzõ biztost, majd Birtokrendezõ és Termésbiztosító Bizottságot nevezett ki, amely a karhatalmat is igénybe vehette, sõt a rendelkezések megsértõit forradalmi törvényszék elé állítathatta. A város és a megye vezetõi igyekeztek vetõmagról gondoskodni: lefoglalták és szétosztották a Csongrád megyei Gazdasági Egyesület raktárának készleteit, Jócsák Kálmán közbenjárására a Közélelmezési Népbiztosság április 28-án 500 q kukoricát és 400 q egyéb vetõmagot utalt ki a város részére. A központi segélyek, a helyi rekvirálások csak rövid idõre enyhítették, de nem szüntették meg sem a termelés gondjait, sem az élelmiszer-ellátás zavarait. A tüzelõellátásról sem sikerült maradéktalanul gondoskodni. A szentesi dolgozók másik égetõ problémája a munkanélküliség volt. A kubikosoknak itthon kellett maradniuk, a kisiparosok közül sokan tönkrementek; segédeik az utcára kerültek, a város üzemei csak csökkentett intenzitással és munkáslétszámmal dolgoztak. A tanácshatalom idején 500 kubikos dolgozott a Körös-Tisza-Maros-i Ármentesítõ és Belvízszabályozó Társulatnál, a Kurca-szivattyútelepi csatorna elkészítésénél, akiknek a fizetését a direktórium biztosította. Rendbe hozatták a földes utcákat a városban. Más kubikosok Pesten kerestek sikertelenül munkát. A munkanélküliség elleni küzdelmet szinte kilátástalanná tette a reménytelen pénzügyi helyzet: a város, majd a szegedi pénzügyigazgatóság készletei áprilisban kimerültek. A kormányzótanács március 26-i rendelete értelmében kártalanítás nélkül köztulajdonba kellett venni a 20 fõnél több munkást foglalkoztató üzemeket. A rendeletet Szentesen csak félig hajtották végre: a két helyi újság köztulajdonba vételén kívül más szocializálás nem történt. A fontosabb közélelmezési és egyéb ipari üzemeket a direktórium által kinevezett személyek ellenõrzése alá helyezték, úgyszintén a pénzintézeteket is, anélkül hogy a tulajdonviszonyokba beavatkoztak volna. De nem történt meg a földek elvétele és kiosztása sem. A kereskedéseket zár alá vételének, majd április 4-5-én a készletek felleltározásának célja sem az államosítás, hanem az árdrágítás megelõzése volt. Így biztosították, hogy az árukészletekbõl csak a rendeletekben megállapított maximált árakon lehetett forgalmazni. A Vörös Hadsereg felállításáról szóló rendelet megjelenését követõen az elsõ, kifejezetten toborzó célú szentesi gyûlést március 28-án tartották. Az országot fenyegetõ külsõ támadás veszélyérõl nem volt nehéz meggyõzni a helyieket, hiszen mind a francia megszállásról, mind a román hadsereg mozgásáról közvetlen információik voltak. A toborzás már az elsõ napokban eredményt hozott: március 30-án 200 szentesi vöröskatona menetkészen állt, számuk április 1-re újabb 113-mal szaporodott. Szentes földrajzi helyzetébõl adódóan március végétõl stratégiailag is kiemelkedett, a 6. Vörös-hadosztály toborzóbizottsága március 30 óta itt mûködött, ezt követõen, április 9-tõl a 6. hadosztály 101. dandárcsoportja rendezett be a városban gyûjtõ és felszerelési állomást. A toborzás április folyamán a 6. hadosztály toborzóterületén (Csongrád, Csanád, Békés, Arad vármegyék) egyre intenzívebben folyt. A diplomáciai tárgyalások április elejei megszakadását követõen április 16-án megindult a román királyi hadsereg támadása. Szentesen április 28-ig folyhatott a toborzás, eddig az idõpontig 752 fõ, a Csongrád megyébõl belépõk 33,7 %-a, csatlakoztak a Vörös Hadsereghez. 1919 áprilisában megindult román ellenforradalmi csapatokkal szemben álló Vörös Hadsereg egységei a túlerõ nyomására harcolva vonultak vissza a demarkációs vonaltól a Tisza mögé. Április 25-én Münnich Ferencnek, a 6. hadosztály katonai és politikai biztosának rendelete a várost hadmûveleti területté nyilvánította. A proletárdiktatúra szentesi eseményeinek utolsó mozzanata a város anyagi, katonai kiürítése volt, melyet a Molnár István vezette kb. 200 fõs különítmény (tagjai között kb. 150 vörösõr és 10-12 Lenin-fiú is volt, valamint a Blandl-féle különítmény kb. 30 tagja) hajtott végre. Április 27-én Molnár utasítására 37, majd április 28-án még 6 vagyonos szentesi túszt szedtek össze és vagoníroztak be, köztük dr. Kiss Béla volt fõjegyzõt és dr. Négyesi Imrét, aki a polgármesteri teendõket látta el. A túszok élete attól függött, hogy a város vezetése végrehajtja-e a különítmény vezetõjének a város kiürítésére vonatkozó rendeleteit. A különítmény fellépése eredményesnek bizonyult, az összegyûjtött és a városból elszállított termény, élelmiszer, bolti áruk, ékszerek, készpénz, jószág stb. értéke mintegy 6-7 millió korona volt. Április 28-án este 10 óráig minden mentett értéket vasúton Kiskunfélegyháza felé útba indítottak. Az elhurcolt javakon kívül a túszokat is magukkal vitték a különítményesek. Közülük dr. Kiss Bélát Kiskunfélegyházán kivégezték, a többiek június 19-én visszatértek. A Tanácsköztársaság bukása után, 1921 áprilisa és júliusa között a különítmények tagjait bíróság elé állították, egyik vezetõjüket halálra, másikukat 15 évi fegyházbüntetésre ítélték. Harminc elítéltre összesen 58 év 8 hónap börtönbüntetést róttak ki. Ugyancsak április 28-án távozott a városból az itt lévõ vöröskatonaság, távoztak a vármegyei és a városi direktórium tagjai, a Munkástanács tagjainak egy része, a pártszervezet vezetõi, néhány újságíró, de elment a kubikosok nagy része és a szakszervezeti vezetõk közül is távoztak néhányan. Az emberek és a mentett javak zavartalan átvitelét a csongrádi hídon a 2. Vörös-hadosztály alakulatai biztosították, ezeket azonban az április 30-án Szentesre bevonuló román csapatok visszanyomták a Tisza jobb partjára. A román hadsereg támadásának hírére elmenekültek közül igen sokan a Vörös Hadsereg katonái lettek, részt vettek a diadalmas északi hadjáratban éppen úgy, mint a július 21-i tiszai offenzívában. Július 21-én a Vörös Hadsereg 2. Hadosztálya sikeres támadással felszabadította Szentest, a város és környéke az elkövetkezõ néhány napon hadszíntérré vált. A kritikus napokról a korabeli krónikás, Vecseri István a következõket jegyezte fel: „Julíus … a Román rekvirál minden jószágot, 20 án a vörösek át jöttek a Tiszán roppant ágyúzás volt egész élyel mindég lõttek Szentesre, és a hékéd táján hullott a gránát. 21 én is egész nap Kistõkében sok lehúllott még ide Nagytõkéhez nem meszí ís esett le gránát és srapnel Teésen meg nagyon sok, az Oláh itt volt szentes körüli, a vörös a Tisza mellett és a harcz tér azér volt eza terület, a Repülõ egymást érte, égész alacsonyan jártak, keresték az ágyúkat.” A románok ellentámadása miatt július 23-án ismét megtörtént a város katonai kiürítése, de a vöröskatonák még aznap visszafoglalták Szentest. A román hadsereg július 24-én általános ellen offenzívát indított a Vörös Hadsereg visszaszorítására, 25-én már a szentesi hídfõt is fel kellett adni, 26-án a hídfõ védõi a Tisza jobb partjára vonultak vissza. A román katonai jelenlét Szentes körzetében csak 11 hónap eltelte után, 1920 márciusában szûnt meg.