Kora neolitikus ház rekonstrukciója (Raczky Pál nyomán) (1. kép)


A Körös-kultúra négylábú oltára Nagyjaksorpartról (2. kép)


Csõtalpas, élesen profilált tál a Körös-kultúrából Szentlászlóról (3. kép)


A Szakálháti-kultúra karcolt díszû edénye Ilonapartról (4. kép)


Neolitikus sarló, kõbalta és csontszigony rekonstrukciója (5. kép)

2.2:Újkõkor

Az újkõkori, azaz neolit kultúra letelepült életmóddal, élelemtermeléssel (földmûvelés és állattartás), a kerámiamûvesség és a csiszolt kõeszközök megjelenésével jellemezhetõ. Ezen újítások elsõ ízben a Közel-Keleten (Zagrosz-hegység, Levantikum területén) alakultak ki, ahol mind az éghajlati, mind a természeti viszonyok (háziasításra alkalmas vad fajok jelenléte) alkalmasak voltak egy új, az adott korban hatékonyabb gazdasági rendszer, ezzel párhuzamosan minõségileg új életmód kialakítására. Ezek az újítások egyes vélemények szerint a kultúrák közötti érintkezéssel vagy népességvándorlással terjedtek el, mások szerint egymástól független fejlõdéssel jöttek létre. A Balkán és Közép-Európa neolitizálódásában úgy tûnik mindkét típusú folyamat szerepet játszott.

A Szentes környéki legkorábbi emberi település a korai neolitikum idõszakából ismeretes, az ezt megelõzõ korszakok emlékei a város határából mindeddig nem kerültek elõ. Kr. e. 6000 körül alapvetõ kulturális váltás színhelye volt a Kárpát-medence déli része, amely minden bizonnyal észak-balkáni népmozgásokhoz köthetõ.

Az Alföldön észak felé Kunhegyes-Berettyóújfalu vonaláig terjedt el az ún. Körös-kultúra. Települései vízfolyások közvetlen közelében, folyók magaspartjain húzódtak. Felmenõ falú, osztatlan belsõ terû, vesszõfonatos házaik (1. kép) az eddigi feltárások tanúsága szerint a folyóparttal párhuzamos sorokba rendezõdtek. Temetkezéseik csekély számban kerültek elõ, halottaikat felhúzott lábakkal, zsugorított testtartásban temették el. A temetõk és a települések nem különültek el határozottan egymástól. Földmûvelõ tevékenységüket gabonaleletek, gabonavermek és nagyméretû földbe ásott tárolóedények bizonyítják. Csontleletek alapján megállapítható, hogy állattartásukban a fõ szerepet a juhkecske, kisebb mértékben az ekkor már háziasított õstulok játszotta. A termelõ gazdálkodást jelentõs mértékben kiegészítette a halászat, vadászat és gyûjtögetés, a táplálkozásban nagy szerepe volt a tavi és folyami puhatestûeknek (csigák, kagylók).

Csontleletek alapján megállapítható, hogy állattartásukban a fõszerepet a juhkecske, kisebb mértékben az ekkor már háziasított õstulok játszotta. A termelõ gazdálkodást jelentõs mértékben kiegészítette a halászat, vadászat és gyûjtögetés, a táplálkozásban nagy szerepe volt a tavi és folyami puhatestûeknek (csigák, kagylók).

A kerámiamûvesség kezdetei szintén e korba nyúlnak vissza. A Körös-kultúra edényei kézzel készültek, pelyvás soványítású agyagból. Legjellemzõbbek a gömbös testû, hengeres nyakú edények, a csonkakúpos tálak, melyeket körömcsípéssel, ún. kalászmintával, barbotinnal, bekarcolt hálómintával díszítettek. A durva, vastag falú kerámia mellett ismeretesek finomabb kidolgozású, fényezett felületû talpas kelyhek, csészék, elõfordul vörös bevonat, fehér illetve fekete festés is. Különleges edénytípusnak számít a négy füllel ellátott, ún. puttonyedény. Agyagból készültek ezen kívül hálónehezékek, pecsétlõk, idolok és négylábú oltárok. Az idolok steatopyg nõi alakokat ábrázolnak, melyeken néha a szem és a haj karcolt díszítéssel jelzett. Az aratást kõbetétes sarlókkal végezték. A fa megmunkálásához egyszerû csiszolt laposbaltákat használtak, áraikat, horgaikat és kanalaikat csontból csiszolták.

A Körös-kultúra Szentes környéki lelõhelyei Berekhát, Besenyõhalom, Derekegyház, Ficsórhalom, Ilonapart, Kistõke, Kökényzug, Magyartés, Nagyhegy, Nagyjaksorpart, Szentlászló, Vekerhát, Veresháza, Zalota. Különösen jelentõs a Nagyjaksorpartról származó téglalap alakú, tálszerûen kiképzett négylábú oltár (2. kép) valamint a lelõhelyen talált további oltártöredékek, oltárlábak. A Ficsórhalomról begyûjtött nagyszámú hálónehezék a szentesi vizeken folytatott intenzív halászatról tanúskodik.

A Szentlászlóról származó kettõs kónikus, hasvonalában megtört profilú csõtalpas tál (3. kép) formai jegyei alapján a kultúra legkésõbbi idõszakába tartozik. „Szentes" lelõhely-megnevezéssel került múzeumba egy korábban már említett típusú nõi idol is. Ritka díszítések az edényoldalakon a plasztikusan, dombormûszerûen ábrázolt ember- és állatalakok. A szentesi leletanyagban két ilyen töredék is található. Jaksorérpartról származik egy feltartott emberi kezet mintázó töredék, Kökényzugból pedig egy szarvas képének részlete, pontosabban agancsa.

A Körös-kultúra településrendszerétõl északra, valószínûleg középsõ kõkori alapokon jött létre az Alföldi Vonaldíszes Kultúra (melyet a továbbiakban AVK-nak nevezünk). Településein - a Körös-kultúrával ellentétben - a hosszú, téglalap alaprajzú cölöpszerkezetes házak dominálnak. Az elsõ, településtõl elkülönülõ, kis sírszámú (5-11 sírból álló) temetõk ekkor jelentek meg. Edényeiket szélesen árkolt ívelt vagy szögletes vonaldíszekkel, tûzdelésekkel, ún. nyílhegymintákkal díszítették. A kultúra települései Szentes környékén a megelõzõ Körös-kultúrához képest ritkábban fordulnak elõ, a korai vonaldíszes szakasz teljességgel hiányzik. A város határában az AVK leletei túlnyomó többségükben felszíni gyûjtések során kerültek elõ Vekerhátról, Vekerlaposról és Veresegyház területérõl.

A kései AVK leletanyag egy része olyan lelõhelyeken került elõ, ahol a leletek nagy többsége a déli eredetû Szakálháti-kultúrához tartozik, melynek itteni megjelenése dél-északi irányú vándorláshoz köthetõ. Mind az életmódban, mind a tárgyi kultúrában olyan alapvetõ jellegzetességek mutathatók ki, melyek a Balkán északi részének neolit fejlõdéséhez kapcsolódnak. Az AVK és a Szakálháti-kultúra együtt a Közép-Tisza-vidék középsõ neolitikumát, a Kr. e. 5400 és Kr. e. 5000 közötti idõszakot ölelik fel. A Szakálháti-kultúra által létrehozott települések egy része hosszú évszázadokig folyamatosan lakott maradt, az így létrejött sajátos halmokat telleknek nevezzük. A tellekkel párhuzamosan léteztek a rövidebb ideig használt, ún. horizontális telepek. A kultúra településein kezdetben hosszú, cölöpszerkezetes házak épültek, melyekhez hasonlóak a vonaldíszes kultúrkör településterületén váltak ismertté. Ezek mellett kisebb alapterületû, oszlopokkal megerõsített paticsfalú épületek jelentek meg, ez utóbbi háztípus délkelet-európai sajátosság. A Szakálháti népesség temetõi kis sírszámúak, a településeken kívül helyezkednek el. Ebben a korszakban jelentek meg a sírokban az elsõ fémek, rézgyöngyök formájában.

A leletanyag nagyon változatos. A korai idõszakra jellemzõek a magas fényezésû kerámiák, melyek a déli Vinča-kultúra hatásának jelei. Jó minõségû, vékony falú edények jelentek meg, jellemzõ az ívelt, bekarcolt vonalakkal határolt sávos díszítés, ennek egy változata a gyakran felbukkanó ún. futókutya motívum. A bekarcolt vonallal elhatárolt mezõket polírozták, illetve égetés után vörös színûre festették. Jellemzõ edényformák a félgömbös tálak, hengeres fazekak, rövid nyakú amforák és a hombáredények, valamint a szintén déli kapcsolatra utaló edényfedõk. Különleges csoportot alkotnak az arcosedények. Közepes fazekak és nagyméretû tárolóedények nyaki részén bekarcolt szem- és orrábrázolások mellett „M" alakú rajzolatok jelképezik az emberi arcot. Ezek az edények gabonatárolásra szolgálhattak. Fogantyúk, fülek illetve rátett bordák formájában általános a karok ábrázolása. A kultúra kései szakaszában gyakoriak a négyszögletes mezõkre osztott, sûrûn bekarcolt felületû edények (4. kép). Kis számban elõkerültek a kultúra területén karcolt vonalakkal díszített nõi idolok is.

A Szakálháti-kultúra sûrûn megtelepedett Szentes környékén. A szentesi volt Megyeháza telkérõl egy nagyméretû arcosedény nyak- és válltöredéke került a múzeumba, a Nagyhegyrõl pedig egy kisebb arcosedény töredéke ismeretes. A leggazdagabb szakálháti leletanyag Ilonaparton látott napvilágot. Csalog József ásatásán több házalapot tárt fel, a leletek között arcosedények töredékei is szerepelnek. Szakálháti leletek kerültek még elõ Berekháton, Bökényben és Jámborhalomról is.

A Tisza-vidéken, a kései neolitikumban nem tört meg a megelõzõ két évszázad Szakálháti típusú fejlõdése. A kultúrát déli irányból (Bánát, Szerbia felõl) ért hatások nyomán alakult ki a Tiszai-kultúra, melynek formaköre meghatározta a Kr. e. 5000-tõl Kr. e. 4400-ig terjedõ idõszakban a vidék településeinek arculatát. A Tiszai-kultúra élete jelentette hazánk területén az újkõkori tellek virágkorát. Az egykori lakosság tevékenységérõl a hátramaradt 2-3 méter vastagságú rétegsorok tanúskodnak. Házaik felmenõ falúak, építõanyaguk patics, a sarkokon oszlopokkal tették stabilabbá a szerkezetet. Az épületek általában nyújtott téglalap alakúak, három helyiségbõl álltak. A régészeti feltárások napvilágra hozták a szobákban található kemencéket és a falak mentén elhelyezett gabonatároló edényeket. A kultúra lelõhelyei minden ezt megelõzõ Kárpát-medencei megtelepülésnél differenciáltabb településrendszer képét mutatják. A régészeti kutatás kétszintû településhálózatot biztosan kimutat, azaz a nagyobb népességû tellek környezetében kisebb, pár épületbõl álló „tanyaszerû" települések vannak. Elképzelhetõ azonban, hogy a kultúra élete alatt megindult egy háromszintû települési hálózat kialakulása, vagyis a nagyobb központok közül kiemelkedett egy település, amely közelebbrõl meg nem határozható (valószínûleg kultikus) vezetõ szerepre tett szert. Amennyiben beindult egy ilyen fejlõdés, úgy annak központja minden bizonnyal Szentestõl délre, Szegvár-Tûzkövesen volt. Utóbb említett lelõhely egykori 11 hektáros kiterjedésével a Tiszai-kultúra legnagyobb méretû telepe, az ott talált, azonosító jelvénnyel (például sarlóval, kõbaltával) ábrázolt istenszobrok, karcolt meanderdíszes arcosedények a magyarországi neolitikum kiemelkedõ kivitelû mûvészeti alkotásai. E kulcsfontosságú lelõhelyet mára a helyi termelõszövetkezet építkezései gyakorlatilag elpusztították.

A Tiszai-kultúra idõszakában már megjelentek a nagyobb, 40-70 sírból álló temetõk. A halottakat egyetlen temetõ kivételével jobb ill. bal oldali zsugorított pozícióban helyezték sírba. A sírokban megbecsült, ritka rangjelzõként nagyobb rézékszerek, például karkötõk jelentek meg. Az edénymellékletek a korabeli dunántúli sírok leletanyagához képest szegényesek. A melléklet elmaradása egyes sírokban, drága fémtárgyak megjelenése másokban, a társadalom finomabb tagozódására utal.

Kerámiaanyaguk vékony falú, jól égetett, az edények falát jellegzetes, sûrûn bekarcolt meanderdíszítés borítja, általános az égetés utáni vörös festés. A finomkerámia gyakori formái a virágcserép alakú edények, poharak, csõtalpas tálak. A házikerámia jellemzõ típusai a vastag falú, esetenként a méteres magasságot is meghaladó tárolóedények, lapos tálak. Pattintott kõeszközeik túlnyomó többségét általános neolit típusok, pengék, sarlóbetétek alkotják. Csiszolt kõeszközeik legjellemzõbb típusai a kõbalták különbözõ vállfajai, a nyéllyukas balták a kései neolitikumban jelentek meg elõször. Csonteszközeik között szigonyok, árak, agancsból készült sarlófoglalatok dominálnak (5. kép). Szentesen a Tiszai-kultúrához sorolható leletanyag mindmáig viszonylag csekély, de legjelentõsebb leletegyüttese Veresegyházán került elõ.