6.6:Magyarrá lett néptöredékek: Besenyõ és Ecser Az Árpád-kori Magyarország lakóinak sorában a ránk maradt források tanúsága szerint szép számmal éltek idegen eredetû néptöredékek is. A honfoglalás idején itt talált avar és szláv lakosságról már tettünk említést, de a kelet-európai pusztákról nyugat felé vándorló népek Kárpát-medencébe áramlása korántsem ért véget a magyarok honfoglalásával. Az egymással szinte folytonos harcban élõ nomád népek gyakran kényszerültek szállásaik megváltoztatására. Vesztes háborúk után pedig a törzs fennmaradásának egyetlen esélye maradt, új legelõterületek szerzése valamely gyengébb haderejû szomszéd rovására. Így ûzték keleti szomszédaik, a besenyõk nyugat felé a magyar törzseket, de nem telt bele száz év, és maguk is menekülni kényszerültek a Volgánál megjelenõ új hódítók, a kunok elõl. A kun nagyhatalomnak pedig a 13. században Európára zúduló új hódítók, a mongolok (a magyarországi latinságban tatárok) vetettek véget. E népmozgások résztvevõinek kisebb-nagyobb csoportjai betelepedtek a magyar törzsek területére, és több generáción keresztül megõrizték õsi nyelvüket, viseletüket, a magyarokétól eltérõ szokásaikat, míg végül szinte nyom nélkül felolvadtak a nagyobb számú magyarság tömegében. Ilyen soknemzetiségû vidéknek számított a korai középkorban Csongrád megye, közelebbrõl Szentes vidéke is. A városunk határában egykor megtelepedett besenyõk és kunok emlékeinek kutatása során ismét a középkori helynevek illetve oklevelek tudósításai lesznek segítségünkre. Anonymus szerint már a honfoglaláskorban éltek besenyõk Magyarországon, okleveles említésük viszont csak az Árpád-korból maradt fenn. A könnyûlovas hadviselést folytató, török nyelvû besenyõ töredékeket a magyar királyok seregük erõsítésére és az ország határainak védelmében, az õsi, keleti szokások szerint, csatlakozott segédnépként alkalmazták. Szállásaikat nem egy tömbben, hanem az országban szétszórva jelölték ki. Erre utalnak a magyar nyelvterületen többfelé jelentkezõ helyneveik, pl. Szirmabesenyõ, Ládbesenyõ, Besenyõtelek stb., de e telepek néhol nagyobb csoportot is alkottak, mint pl. a nyugati országhatár mentén, Mosonban, vagy a dunántúli Mezõföldön. Ezek a katonai szolgálattal tartozó csoportok beépültek a királyi várszervezet katonaságába. Szentes belvárosából Kunszentmárton felé indulva az út szélén állt egykor a Besenyõ-halomnak nevezett kurgán, eredetileg õskori sírhalom. Neve az Árpád-korban itt állt Besenyõ nevû falu emlékét õrizte meg, amely egy 1453-as oklevélben Bezonew alakban szerepelt. A régi térképek tanúsága szerint egykor a halom tágabb környékét, a Szentes város és Szentlászló közti határrészt is Besenyõnek nevezték. Az elsõ, innen származó leletek a múlt század végén kerültek napvilágra. A Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvertárának leltárkönyvébe 1895-ben jegyeztek be egy innen származó középkori lándzsacsúcs adatait. A szentesi gimnázium egykori tanára, Szívós Béla, aki az iskola régiségtárának õri feladatait is ellátta, ekkoriban levélben arról számolt be Nagy Géza régésznek, hogy tudomása szerint a Besenyõ-halomban „kõkamrát", edényeket és csontokat találtak. Hogy a Szenteshez közel esõ halom már régen is foglalkoztatta az emberek kincskeresõ fantáziáját, arra a Petrák-krónika által megõrzött adatok is rávilágítanak. „…Az 1566ik Esztendõben a Töröktõl való félelembõl Az Aradi Káptalan minden kíntseit s irómányáít Zent Lászlora hordták [...] és a Zent Lászloi határban esõ Besenyõben egy kriptájban rejteték melyek mai napig is ottan lapanganak. Ámbár az emberi kezek a hagyomány szájrol szájra mardása után a mái idõben ugy nevezet Besenyõi halmot tsak nem fenékig ki ásták de a sok ember tsontókon kívûl semi másra nem akadtak.…" A rendszeres régészeti kutatások megindultával aztán oszlani kezdett a halomba rejtett kincset övezõ köd. Az õskori sír fölé emelt halom környékén Kovalovszki Júlia terepbejárás során szarmata és középkori települések nyomait fedezte fel. Utoljára 1975-ben Hegedûs Katalin végzett leletmentõ ásatást a meggondolatlan földhordás nyomán végveszélybe került halom területén. Egy újkõkori falu maradványai és szarmata szórványok mellett sikerült megmentenie egy döngölt agyag és téglaalapozású, egyhajós, félköríves szentélyzáródású, kis Árpád-kori templom maradványait is. A halom felsõ rétegében melléklet nélküli, csontvázas temetkezéseket tárt fel, melyeket az ásató a templom körül egykor használt temetõ sírjaival azonosított. Íme, itt a magyarázat a krónika és Szívós Béla megfigyeléseire. A halomban talált „kõkamra" alighanem az épület falainak maradványa lehetett, míg a kincskeresõk által barbár módon kiforgatott sírok a templom mellett, megszentelt földben nyugvó, középkori besenyõ lakosok temetkezései voltak. A halmon emelt egyház a falu központi része lehetett, terepbejárásainkon körös-körül megtaláltuk az egykori falu felszíni régészeti nyomait. A település idegen etnikumú lakosai - kiknek fegyveres ereje egyes vélemények szerint az Árpád-korban a csongrádi vár seregét erõsítette - néhány generáció alatt alighanem elmagyarosodtak. Átvették a körülöttük lakó magyarság nyelvét és tárgyi kultúráját, keveredtek velük, egykori különállásukat csupán távoli emlékként, falujuk nevében hagyományozták tovább. Az ugyancsak ázsiai eredetû kunok a 11. század közepén váltak a Magyar Királyság keleti szomszédaivá, miután a besenyõk területeit elfoglalva az Al-Duna és az Urál folyó közti sík területet kerítették hatalmukba. A kun vezérek több, a honfoglaló magyarok egykori kalandozásaihoz hasonló, pusztító, zsákmányszerzõ hadjárattal nyugtalanították a szomszédos magyar, szláv és bizánci területeket. A mongoloktól elszenvedett 1223-as döntõ vereség után a kun törzsszövetség széthullott. Egyes néptöredékei bizánci területre menekültek, mások mongol fennhatóság alá helyezkedtek, míg egy nagyobb csoportjuknak az 1220-as évek végétõl IV. Béla király Magyarországon adott menedéket. E kun csoportok székeknek nevezett közigazgatási egységekben telepedtek meg a Duna-Tisza közén, illetve a Tiszántúlon. A félnomád, nagyállattartó életmódot folytató pogány kunok csak igen nehezen illeszkedtek be a már több száz éve megtelepült földmûvelõ, keresztény hitre tért magyarság közé. A 13. század végén a kóborló kunok letelepítését és megkeresztelkedését erõltetõ királyi törvények és a megkárosított magyar birtokosok panaszait citáló oklevelek sora világosan mutatja a felmerült gondok súlyosságát. A hagyományos keleti könnyûlovas harcmodort alkalmazó, jelentõs haderõt csatasorba állítani képes kunok a besenyõkhöz hasonlóan szintén katonai szolgálattal tartoztak az ország uralkodójának. A 13. században a Körös-Maros közén, így Szentes környékén is megjelentek a magyar falvak közé ékelõdõ, többnyire a tatárjáráskor (1241/42) elnéptelenedett falvak üresen maradt telkeit megülõ kun szállások. A közeli Kunszentmárton határában, az érparti vasúti megálló mellett, 1967-ben agyagkitermelés során egy elõkelõ kun vitéz sírját bolygatták meg a munkások. Késõbb a szolnoki múzeum régészei, Kaposvári Gyula, majd Selmeczi László, hitelesítõ ásatást végeztek a lelõhelyen. Az így megtalált sírból a harcos hosszú, kétélû, egyenes, rézberakású címerpajzsokkal díszített kardját, hátaslovának sírba tett szerszámzatát - jellegzetes, kerek kengyelpárt, csikózablát, hevedercsatot - sikerült megmenteni, melyek egykori használójuk elõkelõ helyzetére engednek következtetni. Több kun gyökerû földrajzi név is fennmaradt a vidéken, mint pl. az ugyancsak Kunszentmárton határába esõ, kun személynevet õrzõ Köttön-halom elnevezés. Írott forrásaink adatai szerint a 13. században kunok lakták a ma Szentes cserebökényi határába esõ, egykori Ecser falut is. Ecser története azonban jóval a kunok magyarországi megtelepedése elõtt kezdõdött. A település neve elõször 1138-ban fordul elõ az ún. dömösi összeírásban. Ebben II. (Vak) Béla király vettette számba az atyja, Álmos herceg által alapított dömösi társaskáptalan birtokait és szolgálónépeit. Az iratban 65 név szerint felsorolt, kenyéradó szolgát említenek Ecserrõl. Az Árpád-korban épült fel a falu elsõ temploma. Ennek romjai - Szentes egyedüli, fennálló, középkori épületeként - ma is láthatóak Cserebökényben, a Veker-ér partján. A rom körül elõször Csallány Gábor végzett ásatásokat a 20. század elején. Összesen hat sírt tárt fel, melyeket a bennük talált hajkarikák és I. András király denárja kelteznek az Árpád-korra. Egy, az 1920-as években napvilágot látott újsághír szerint a Veker-ér partjának a templomromhoz legközelebb esõ részén „nagymennyiségû emberi csontra" akadtak. A találó újságban közzétett véleményével ellentétben e csontok aligha lehettek Attila király lenyilazott szolgáinak maradványai. Sokkal valószínûbb, hogy az egykori Ecser középkori lakosainak temetõjét bolygatta meg az avatatlan kezû turkáló. A falu a tatárjárás alatt elnéptelenedhetett, mert 1266-ban elhagyottként említik. Az elmenekült vagy elpusztult magyar lakosság helyét a 14. században a beköltözõ kunok foglalták el. A fokozatosan megtelepülõ, új uraik által erõszakkal megkeresztelt nép nyelvében és viseletében is levetkezte keleti gyökereinek hatását, és szinte teljes mértékben hasonult a környékbeli magyarsághoz. Ide vonatkoztatható írott források hiányában nem tudjuk mi lett az ecseri kunok sorsa. A királyi hatalom letelepítõ és szabadságukat megnyirbálni akaró erõszakos lépései ellen fegyveresen fellázadó magyarországi kunokat az uralkodó 1280-ban a mai Hódmezõvásárhely mellett vívott, ún. Hód-tavi csatában leverte. E mozgalom után a kunok kiürítették addigi temesközi valamint Körös-Maros-vidéki szállásaikat és visszahúzódtak a Kis- és Nagykunságba. Talán az ecseri kun lakosság, vagy annak egy része is követte társait. A régészeti és történeti adatok szerint viszont a falu élete nem szakadt meg. Az egykori település területén végzett - legutóbb Straub Péter által összefoglalt - régészeti terepbejárások a falu késõközépkorig való fennállását bizonyítják. A 14. században megújítják Ecser román kori plébániatemplomát. Az új egyház téglából és kõbõl épül fel, a téglalap alaprajzú hajót nyolcszög három oldalával záródó gótikus szentély egészíti ki. A helyi hagyomány szerint az épület az 1560-as évek török háborúiban pusztult el. Ennek ellenére 1733-ban még bizonyíthatóan állt a templom tornya. Néhány, szórványként múzeumba került ecseri tárgyat is õriz a szentesi régészeti gyûjtemény. Egy öntött bronzból készült ún. pártaöv-merevítõ pálca és egy szép mívû, háromszög alakú kályhacsempe igényes, fejlett tárgyi kultúrára vall. A település megérte a törökkori hódoltság minden nyomorúságát. A Káldy Nagy Gyula által közzétett magyarországi török adólajstromok szerint 1561-ben 12, 1567-ben 28, 1579-ben 21 adózni képes porta volt Ecseren. A valószínûleg nagyobb méretû falu szerepel több, Magyarországot ábrázoló késõ középkori térképen is. A település végsõ pusztulása 1596 környékén, a tizenöt éves háború idején következhetett be.