2.1:Földrajzi környezet A korabeli környezet rekonstrukciója fontos eleme a régészeti kutatásnak, ugyanis a több ezer évvel ezelõtti domborzati, vízrajzi, éghajlati viszonyok - az egykori élettér - döntõen befolyásolták az emberi közösségek megtelepedését. Szentes és környéke, a közép-Tisza-vidéki feltöltött süllyedékterület földrajzi képe szempontjából döntõ fontosságúak a Tisza és mellékfolyóinak hordalékterületei. A Tisza nagyon széles (kb. 10 km) egykori ártere miatt igen jelentõs volt az idõszakosan vízzel borított területek aránya. Keleti peremvidékén ártéri szigetek alakultak ki, melyek különösen alkalmasak voltak az emberi megtelepedésre. További, települési szempontból „kitüntetett" területeknek számítottak az egykori felszín le nem tarolt magasabban fekvõ részei (pl. Nagyhegy, Nagytõke), a Körös torkolatvidéke (Zalota, Jaksor, Kökényzug), a Tisza kisebb mellékfolyóinak, a Kurcának és a Vekernek magaspartjai. Természetesen a táj mai képe nem az eredeti állapotokat tükrözi, hiszen a 16. századtól folyamatos erdõirtás, földmûvelés és a késõbbi folyószabályozások az eredeti vegetációt szinte teljes mértékben kicserélték. A jégkorszak után, az óholocén idõszakban (Kr. e. 10 000-8000) nyírligetes erdõs tundra borította a tájat, ezt az éghajlat nedvesebbé válásával tajga vegetáció váltotta fel, majd egy újabb lehûlési hullám (Kr. e. 7000-5000) során erdõs sztyeppei vegetáció alakult ki. A Kr. e. 5000-tõl 800-ig tartó idõszakban összefüggõ tölgyerdõk borították a területet, majd egy szárazabb periódusban megindult a természetes pusztásodás. A folyóvölgyek környezete nemcsak domborzati sajátosságai miatt volt alkalmas emberi megtelepedésre, hanem mert az õskori létfenntartási rendszer szempontjából fontos volt az élelemtermelés kiegészítése vadászattal, halászattal, gyûjtögetéssel, és az egykori közlekedést is megkönnyítették a vízi útvonalak. Az ökológiából kölcsönzött „zöld folyosó" fogalma tehát némileg kiegészítve régészeti értelmezést is nyerhet a kultúrák életterének és elterjedésének vizsgálata során. Az alábbiakban a Szentes város közigazgatási határai közé esõ régészeti leletekrõl, lelõhelyekrõl szeretnénk minél teljesebb képet adni. A város területén a 20. század elején összesen harminckét határrészt különböztettek meg. A teljesség igénye nélkül említjük meg ezek között Alsórétet, Belsõ-Ecsert, Berekhátat, Cserebökényt, Dónátot, Eperjest, Felsõrétet, Kajánt, Királyságot, Kistõkét, Külsõ-Ecsert, Lapistót, Magyartést, Nagyhegyet, Nagynyomást, Nagytõkét, Szentlászlót és Vekerzugot. Komoly határváltozás következett be a század közepén: a tanácsok megalakulásával 1950-ben Eperjes, Nagytõke és Cserebökény önálló községekké váltak (Cserebökény ma újra Szenteshez tartozik), a város területe ma 35 325 hektár. Egyes lelõhelyek az említett helységek kiválása nyomán már nem tartoznak többé Szenteshez, leleteik azonban „Szentes" megnevezéssel kerültek múzeumba, és így mentek át a köztudatba, ezért esetenként megemlítjük õket.