5.1:A korai avar kor Az avarok eredetérõl megoszlanak a vélemények. A valószínûleg török nyelvû avarok a közép-ázsiai, terjeszkedõ türkök fennhatósága alól menekültek nyugatra 552 körül. A türk kagán a források szerint azzal fenyegetõzött, hogy elpusztítja õket, mert „nem madarak õk, hogy a levegõn át repülve megmeneküljenek a türkök kardjától, sem pedig halak, hogy víz alá kerülve eltûnjenek a tenger hullámainak legmélyén..." Kérdéses, hogy valójában honnan is indultak el az avarok. Az egyik nézet szerint a Belsõ-Ázsiát a 4-6. században uraló zsuan-zsuanok menekültek nyugatra, és ott már avaroknak nevezték õket. A másik vélemény szerint a közép-ázsiai heftalita hunokkal (fehér hunokkal) lennének azonosak. Az is lehetséges, hogy az avarság ebbõl a két menekülõ néptöredékbõl alakult ki. Ezt némileg alátámasztja, hogy 576-ban a nyugati türk kagán uarchonitáknak nevezte az avarokat. A név az uar (avar) és hun (hjon, azaz heftalita) szó összeolvadásából keletkezhetett. Egy másik vélemény szerint, esetleg az ogur (a kínai forrásokban tielö) néven szereplõ sztyeppei népcsoport egyik nyugatra vetõdött tagjából alakult ki az Európában megjelenõ avarság. Közép- és Belsõ-Ázsia felé is egyaránt találhatunk az avarok hagyatékához hasonló régészeti leleteket. A menekülõ avarok bámulatos gyorsasággal vándoroltak végig Ázsián. 557-ben már a Kaukázustól északra fekvõ területeken tûnnek fel, és Bizánccal szövetségre lépve rövid idõ alatt leverték a dél-oroszországi nomád népeket. 562-ben már az Al-Dunánál volt az avar kagáni székhely. Az avarok Baján nevû kagánja továbbra is a türk terjeszkedés elõl szerette volna népét biztonságos területre vinni. 567-ben különösen súlyosra fordult a helyzet, amikor a türkök feltûntek a Volgától nyugatra levõ területen is. Éppen idõben érkezett a langobárdok szövetségesi ajánlata Baján kagánhoz, amely eredményeként a gepidák országa 567-ben az avarok kezére került. 568-ban azután a langobárdok jobbnak látták feladni a veszélyes szomszédságot az avarokkal. Alboin langobárd király Itáliába vezette népét, és így a Dunántúl is avar területté vált. Közben megromlott a viszony a bizánciak és az avarok között, mivel II. Justinus bizánci császár váratlanul beavatkozott a gepida háborúba. Az újra és újra meginduló avar támadások során az avarok tízezrével hurcolták el a kelet-római területek lakosságát, és az idõleges békéért hatalmas (évi 80-100 ezer aranysolidus) összeget csikartak ki a birodalomtól. Nyugat felé is terjeszkedõ, támadó politikát folytatott az avarság. A bajorokat és a vend szlávokat legyõzték, késõbb az addig szövetséges langobárdokkal is összetûzésbe kerültek, többször meg kellett újítani az 568-ban kötött szövetségesi szerzõdést. 628-ban mégis avar hadjárat pusztította végig Langobardiát. Keleten a türk hatalom sokáig megakadályozta az avar hódítást, de a nyugati türk hatalom meggyengülésekor (kb. 600 után) a dél-oroszországi szlávok és a Kubán vidéki Magna Bulgaria népei is függõségi viszonyba kerültek az avaroktól. A 7. század elsõ felében azonban már megmutatkoztak a hanyatlás jelei. 623-624 körül egy Samo nevû frank kereskedõ összefogta az alpesi szlávokat, saját nevükön: vendeket, és sikeresen szállt szembe az avarokkal, akik Samo 658 körüli haláláig meg is õrizték függetlenségüket. Közben Konstantinápoly 626-os sikertelen ostroma után a déli szlávok szakadtak el az avar kaganátustól. Bizánccal és saját alattvalóikkal szemben is jelentõsen csökkent az avarok harci tekintélye. A 630-as évek elején az avar birodalom keleti részén élõ bolgárok keltek fel uraik ellen, és maguk közül akartak kagánt választani. Felkelésüket azonban az avarok leverték, és a bajor-frank területre menekülõ bolgárokat végül a befogadók gyilkolták le Dagobert frank király parancsára. 634-635 körül az ukrajnai és a Kubán vidéki bolgárok fordultak szembe az avarokkal. Kuvrat bolgár kán vezetésével megszabadultak az avar fennhatóságtól, és Bizánccal léptek szövetségre. A meggyengült avar kaganátus ezek után már nem jelentett komoly veszélyt Bizánc számára, így nem sok írásos forrás maradt errõl az idõszakról, keveset tudunk az avarok történetérõl. Az avar kaganátus élén a kagán állt, aki korlátlan hatalmát az égbõl származtatta, saját magát minden népek urának tekintette. Magáról az állam felépítésérõl kevés az adat, de nyilván helyi tisztségviselõk segítségével folyt a kormányzás. Valamivel többet tudunk a korai avar hadseregrõl, melynek fõ erejét közép-ázsiai típusú páncélt viselõ lovasság alkotta. A hadsereg létszáma egy 568-ban íródott forrás szerint 20 ezer fõ volt. A néhány ezer fõs, vaslemezekbõl összefûzött páncélt viselõ gazdagabbak mellett a szegényebbek bõrpáncélban harcoltak, a segédnépek pedig mint könnyûlovasság egészítették ki a haderõt. A páncélos lovasok kopjával és kétélû karddal vívták a közelharcot. Legfélelmetesebb fegyverük az íj volt, háromélû nyílhegyeikkel veszélyes sebeket ejtettek az ellenfélen. Európában õk használtak elõször kengyelt, így lovaikon sokkal biztonságosabban tudtak ülni, könnyebben vívtak lóháton, és eredményesebben használták íjaikat a hátrafelé nyilazásnál is. Taktikájuk a nomád népekre jellemzõ színlelt megfutamodás, lesvetés volt. A nagyobb hadjáratok idején jelentõs számú szláv és más meghódított népekbõl álló gyalogság egészítette ki az avar haderõt. A korai avar megtelepedés nem terjedt ki a Kárpát-medence teljes területére. A mai Magyarország, Erdély és a Vajdaság volt a fõ szálláshelyük, melyet széles gyepûsávok határoltak. Ezeken a vidékeken kerülnek elõ jellegzetes régészeti emlékeik.