Cserépmozsarak (27. kép) Drótozott cserépfazék (28. kép) Cserépedények (29. kép) Kanta, kancsó, korsó (30. kép) Cseréplocsolók (31. kép)

3.3:Gölöncsérek, korsósok avagy fazekasok Révai Nagylexikona szerint Szentesen "speciálisan helyi jellegû ipar csak a fazekas mesterség." A történeti Magyarország fazekasságában a hat nagy stíluscsoport között a negyedik, a közép- és délkelet-alföldi terület Hódmezõvásárhely, Mezõtúr, Szentes, Nádudvar központokkal. Az ipar neve Szentesen utcanév szerint korsós, az 1978-82 között rögzített népnyelv alapján gölöncsér. Korsósoknak az Alföldön kitermelt, agyagból készíthetõ, nem fõzõ edényeket, fõként az úgynevezett fennálló edényeket (például korsókat, köcsögöket) készítõket nevezték. A gölöncsér, gelencsér szláv, közelebbrõl feltehetõen szerbhorvát eredetû, fazekas jelentésû szó. A cserépedény-készítõknek külön utcájuk volt. 1828-tól 1906-ig a mai Dózsa György utca Korsós utca néven, a késõbbi Korsós sor 1903-ban Korsós telep néven szerepelt. Az 1960-as évekig a Korsós sor a Nagyvölgyben, a vasút mellett az utolsó utcát jelentette. Ez a két utca a szentesi fazekasok többségének munka- és lakhelye volt. A tárgyalt ipar mûvelõi tûzrendészeti okból, esetleg az agyag közelsége miatt lakhattak a két városszéli utcában. A fazekas mûhelyéhez tartozott a fedett, szabadkéménybe torkolló, égetõkemencét magába foglaló helyiség. Ebbõl lehetett menni a mûhelybe, onnan nyíltak a tároló kamrák. A padlást is használták tárolásra. Az ipar legfontosabb szerszámai: falapát vagy keverõfa, sulyok, agyagszeletelõk, -faragók, gyúrópad, korong ülõpaddal, festéktörõ mozsár és vas, mázõrlõ kõ, festékszita, selyemszita, mázoló és festékes kanál, tál, fazék, íróka, a tüzelés és tûzoltás eszközei. A kitermelt agyagot az udvaron tárolták. A hordóba áztatott agyagot evezõvel sûrû lévé kavarták. Ezt a lét fazékkal merve, rostán át ládába szûrték. Így tisztították az agyagot. Miután a szûrõládában az agyagból a víz nagyobb része elpárolgott, kockára vágva egy részét a mûhelybe vitték. Nagyobb részét a pincében tárolták, hogy ne száradjon ki teljesen. Fél évre is készíthettek így elõ agyagot. A mûhelybe vitt néhány agyagkockát összeütögették, meglocsolták, ronggyal letakarták. Ebbõl egy bizonyos mennyiséget kétnyelû késsel vékonyra szeltek. Ezt a földön taposták, asztalon gyúrták, majd hurkába sodorták. Ebbõl vettek a korongoláshoz. A mester a lábbal hajtott korongon dolgozva, munka közben formázó kanalat használt, tenyerében egy kis bõrdarabot tartott. Az edényt fogóval ellátott dróttal szedte le. Kisebb tárgy formázása közben gyorsabban, nagyobb edény készítésekor lassabban hajtotta a korongot. Az edény a korongon forgatás közben kapta meg ujjbenyomásos, csipkés szélét, a kuglófsütõ formáját. Az edények a szárítódeszkán szikkadtak. Ezután lehetett például a köcsögnek fület ragasztani, a csirkeitató nyílását kivágni. A lassú száradás eredményeként az edények "megszõkültek". A mázas edényre ilyenkor került az alapozó és a mintázó festék. Ez gyorsan megszáradt. Ezután lehetett az edényeket kiégetni. Az inas, a segéd, a családtagok láncot alkotva adogatták a cserepeket a mesternek, aki a kemencében állva körkörösen rakta azokat. Úgy helyezte be õket, hogy a láng föléjük férjen. A kemence nyílását 2-3 soron cserépdarabokkal fedték be. Például ha a mester hajnali 2 órakor kezdett fûteni, akkor este 6-7 óráig tartott az égetés. Amikor fölül kicsapott a láng, az ott lévõ edények is kiégtek. Hagyták a kemencét és az edényeket kihûlni, s csak másnap bontották meg. Egy nap kellett az edények kiszedéséhez. A kirakott edényeket rendezték. Külön rakták a repedtet, a több égetést nem kívánó vászonedényeket, a csirkeitatókat, a virágcserepeket és tányérokat, külön a mázazásra váró köcsögöket, szilkéket, tányérokat, tálakat és kancsókat. A szükséges festékeket vagy a hódmezõvásárhelyi és a szegedi festékboltokból szerezték be, vagy a budafoki gyárból rendelték meg. A darabos festéket elõször mozsárba törték, õrlõkövön finomították, vízben feloldották, utána szitán átszûrték. Hígabb festékbe mártották, illetve ezzel öntötték az edényt. Sûrûbb festékkel rajzolták a mintát. A köcsögök és a szilkék csak belül, a tányérok, a tálak és a kancsók kívül és belül is mázasak lettek. Ennek megfelelõen mártották õket festékbe. A mázas (ólommázas) edényeket kétszer égették. A fazekas munkájában a korongolás, a kemencébe pakolás és a kiégetés a legnehezebb. Az inast csak a harmadik évben engedték a koronghoz. A kemencébe pakolást, kiégetést a mester végezte, irányította. Az agyag elõkészítése férfimunka volt, a festék törésében, õrlésében a család nõtagjai is részt vettek. A mintákat bárki rajzolhatta, akinek érzéke volt hozzá. A piaci értékesítés legtöbbször az asszony dolga volt. A szentesi gölöncsérek a piacon és a vásárban is árultak, de a háznál is lehetett vásárolni. A munkafolyamat leírásánál láthattuk, hogy a fazekasok, a gölöncsérek csak a családtagok bevonásával tudtak dolgozni, illetve az egymást követõ generációk férfitagjai azonos ipar mûvelõi lettek. Ilyen családok az 1870-es évekbõl az Ácsi Kovács, a Berényi, a Sarkadi Fazekas, a Musa és a Szatmári Nagy családok. A hivatalosan bejegyzett szentesi korsósok száma 1828-ban 3 mester, 1870-ben 17 mester és 1 segéd. A 19. század vége népszámlálási adatai szerint 251 felnõtt személy foglalkozott a nevezett iparral. A 20. század elején gyors és jelentõs csökkenés következett be. 1908-ban 33, 1928-ban már csak 10 mester dolgozott. A tízbõl nyolc mázas edényt, kettõ, név szerint Molnár Sándor és Berényi Bálint feketekerámiát készített. Az iparlajstromba 1939-ben utolsó fazekasként Berényi Lászlót jegyezték be. A két világháború között mûködõ gölöncsérek közül ifj. Badár, Bálint, Berényi, Csák József, Csákó és Szilágyi József nevére emlékeztek az 1980 körül végzett gyûjtéskor. Az 1920-1940-es években a paraszti háztartásokban a legszükségesebb edények voltak: a vászonfazék, a szilke, a köcsög, a cserépkanta, a korsó, a butella, a tányér, a tálak, a csirkeitatók és a virágcserepek. (Korábban a bögre, a tésztaszûrõ és a lábas is cserépbõl készült.) Az Osztrák-Magyar Monarchia idejében Gömör megyébõl, a Felvidékrõl is hoztak cserépedényeket. Erre a tót-korsó, tót-fazék, tót-köcsög elnevezés utal. (A tót népnév ebben az esetben szlovákot jelent.) A behozott edények közül a tót-fazék, a fõzõedény volt a legfontosabb, mert az Alföldön nem volt ezen edényfajta készítéséhez megfelelõ agyag. Az oláj-korsót az Arad megyei olájok, azaz románok hozták. A feketeedény készítésének titkát az irodalomban a nádudvari kerámia leírásából ismerhetjük meg. Ez az edényfajta csak vastartalmú agyagból készíthetõ. A vasvegyület égetés közben elegendõ oxigén felvételével ferrioxiddá válik, ekkor lesz az edény piros színû. Ha az égetés végén, a feketeedény-készítés technikája részeként lezárják a katlan két nyílását, megakadályozzák az oxigén beáramlását. Így a vörös ferrioxid (Fe2O3) szürke színû ferrooxiddá (FeO) válik, ami szürkévé teszi az edények falát. Emellett az edények falába a szén lerakódik. Tehát a fekete szín két folyamat eredményeként jön létre. A feketekerámia használatának utolsó idõszakában köcsögöt, sótartót, cukortartót és ünnepi kantát vettek. Ezek a korábban készített és használt edényeknek csupán kis részét jelentik. A törékeny cserépedényt részben a gyári, olcsó alumínium és zománcos, illetve a drágább, de mutatósabb, divatosabb fajansz és porcelánedények váltották fel. Az edényfajta készítésének újabb idõszakát az 1960-as évektõl számíthatjuk dr. Pardy István tevékenységével, majd napjainkban a Helyõrségi Klub fazekas szakkörének mûködésével, melyet Bese László irányít. Az õsi hagyományok jeles ápolója még városunkban Bors Károly. Irodalom Barta L. - Páhi F. 1980., Szabadfalvi József 1982., Kresz M.- Kövér 1983., Patay Ildikó é. n. 1-4., Kresz Mária 1991., Szûcs Judit 1991-92. 195-212. Magyar néprajzi lexikon vonatkozó szócikkei: II. 68-83. (fazék, fazekas, fazekasság)